Úgy érzem, nem történik igazán semmi említésre méltó. Minden a gazdasági válságról szól, s az unalmas. Nap mint nap arra ébredsz, mi ment tönkre, mi fog leállni, ki ment csődbe. Az utcán járva-kerve is egyre több a bezárt bolt, megszűnt kocsma. Az általános életérzés nem előrenéző, optimista, hanem védekező, konzerváló. Nyaralást már nem tervezel merészet, már nem akarsz világot látni, messzire utazni, csak a pénztárcádat nézed, s kétled, hogy lesz egyáltalán valami. Egyik hónapról a másikra élsz újra, egyik fizetéstől a másikig, ha egyáltalán sikerül. Nálunk a szakmában is egyre többek a riasztó hírek. Kolozsváron a megyei tanács beszáll a sajtó támogatásába állami hirdetésmegrendelésekkel. S ez Kolozsvár, nem Csíkszereda... Meg hallani, hogy egyik erdélyi magyar szerkesztőségben egységesen 700 lej fizetést kapnak a válság miatt a munkatársak. Lehet, hogy ez csak riogatás, de úristen, ha velünk lenne ez, még a részleteimet sem tudnám kifizetni. Annyi biztos, hogy az év eleji megtorpanás után most ismét folynak ki nálunk az újságból a reklámok és az apróhirdetések, s a példányszám sem csökken, pedig drágítottunk. Ilyen szempontból talán nincs miért aggódni.
Valahogy mégsem tudok optimista lenni. Tesszük a dolgunkat, s telik az idő, de nagyjából üresben. Ráadásul emberek halnak meg körülöttünk, s nem csak az idősek... Ez sem növeli az optimizmust.
Gyerekkoromban valahogy nem így képzeltem el a 21. századot.
